By Jedi Boadicea
Fordította: Kassandra Nancy Little

Nem kéne ezt csinálnunk. Úgy tűnik a többiek elfelejtették, de én tisztán emlékszem arra a leszidásra amit McGalagonytól kaptunk három nappal ezelőtt. Elkapott minket az éjszaka közepén, mialatt a Mardekár klubhelységet kerestük. Soha nem láttam olyan mérgesnek. Csak három nappal ezelőtt volt! Mit gondolnak? De nem is hallgatják meg a tökéletes indoklásomat arra, hogy miért kéne nyugton maradnunk. Sose hallgatnak meg.

“Ó ez hihetetlen! Peter szállj le a lábamról!” Sziszegte Sirius a fülembe

“Mit akarsz, hova lépjek?” morogtam bosszúsan. “Nem úgy néz ki, mintha olyan sok hely lenne ez alatt az izé alatt!”

“Minden rendben” suttogta Remus a másik fülembe, hangja nyugodt volt, mint mindig. Bár tudnám, hogyan csinálja. “Talán ha egyszerre haladnánk…”

Sirius felhorkant. James lassan haladt mögöttünk, háta mögött erősen leszorította a Köpeny széleit, ami alatt mindannyian rejtőztünk. Bolondok. Bolondok. Nem kéne itt lennünk.

“Ágh! Peter! Ez az!” Sirius kislisszant a köpeny alól, és azonnal láthatóvá vált.

“Sirius!” súgta Remus rekedten. Hangja szinte megrovó volt. Közülünk legalább ő mindig óvatos.

“Ez nevetséges!” Mondta Sirius, csak tudnám miért beszélt ilyen hangosan. „Ne sípolj… Ilyenkor senki sem dugja ide a képét, még Friccs se. Ismerjük az összes átjárót. Ha halljuk, hogy valaki jön, majd akkor bemegyünk az alá a dolog alá. Tudjátok, már nem vagyunk már olyan kicsik, mint amilyenek régen voltunk.”

Remus egy nagyot sóhajtott, én pedig szorosan összeszorítottam a fogam, hogy véletlen se kezdjek el tiltakozni. Tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. De senki sem hallgat rám. James rántott egyet a köpenyen, mire az egész lecsúszott Remusról és rólam, aztán hátravetette a csuklyát… szóval egy fejet láttunk lebegni a levegőben. Egy mosolygó fejet… mint mindig.

“Bezzeg akkor nem panaszkodtál, amikor Lilyvel szorongtunk alatta.”

Sirius szemérmetlenül vigyorogni kezdett “Hát, az más volt. Először is neki sokkal jobb illata volt, mint nektek itt.”

James ujjával vádlón Siriusra mutatott „Ne felejtsd el, hogy kinek a barátnője, jó?

De valójában James is mosolygott. Mindig szórakoztatják Sirius viccei. Nem nagyon látszott rajta, hogy féltékeny, ha Lilyről volt szó. Én biztosan az lennék. James nagyon megbízik a lányban. És nagyon megbízik Siriusban is. Mindenkiben megbízik. De akkor is így mosolyogna, ha én beszélnék arról, mennyire kellemes Lily illata. Valamikor egyáltalán nem értem őt. Úgy értem, mindössze egy hónap telt el azóta, hogy az apja meghalt. De még mindig körülrajongja Lilyt a tragédia ellenére. Ha nem láttam volna őt sírni aznap, mikor megérkezett a hír, azt gondolnám, nem érdekli, hogy az apját megölték. Remus azt mondta, ő így dolgozza fel a történteket. Azt mondta, hogy James megpróbálja megragadni azokat a jó dolgokat, amik még megmaradtak neki az életben. Azt hiszem, Remus arra gondol, hogy ami még mindig élteti őt, azok a barátai. Mi. De James nem hozzám fordult azon a napon, ugye? Nem. Siriushoz ment. Én csak rajtuk lógtam, és vigasztaltam. De nem hiszem, hogy észrevette.

“Levennéd azt magadról végre?” Sirius James láthatatlan teste felé intett.“A mozgó fejed nagyon nyugtalanító látvány. Mindjárt rosszul leszek tőle…”

James csak vigyorgott, de levette magáról a köpenyt, és talárja zsebébe tömködte. “Holdsáp, nálad van a térkép, ugye?”

Remus biccentett és előhúzott egy kis darab pergament. Pálcájával a lapra mutatott és megszólalt “Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok.”

Mindannyian figyeltük, ahogy a vonalak életre kelve tekergőzni kezdtek.

Sirius úgy vigyorgott, mint a vadalma. “Hát ez gyönyörű. Szép munka emberek”

“Remélem is” mondta Remus szelíden “Miután annyit dolgoztunk rajta”

Két évnyi munka. Majdnem olyan hosszú idő, mint amennyi idő alatt el lehet sajátítani az animágiát. Büszkék vagyunk erre a Térképre. Még én is. Én is segítettem. Talán nem annyit, mint amennyit a többiek, de én is segítettem a megalkotásában. Az is az én ötletem volt hogy bűvöljük meg úgy, hogy képes legyen útmutatást adni néhány átjárónál. Azt mondtam arra az esetre, ha valaki más használná. De néha... néha elfelejtek dolgokat. Ezt ők is tudják.... Biztos vagyok benne, hogy tudják miért javasoltam.

Remus elgondolkodva a Térkép azon részére mutatott ahol négy pont gyűlt egymás köré. A pontok felett kis címkén a mi nevünk látszott. Nem volt senki sem a közelben. Friccs a szobájában, a kastély teljesen más részében. Siriusnak igaza volt. Utálom, hogy mindig igaza van.

“Már csak ez az egyetlen terület maradt, amit még nem fedeztünk fel teljesen.” Remus hangja fáradt volt. Ő maga teljesen kimerült volt. Csupán két éj múlt el telihold óta. Nem kéne ilyen könnyen vennie a dolgot. Tudom, csak azért csinálja, hogy segítsen Jamesnek. Hogy jó kedve legyen. Vajon megtenné ezt értem is?

De James is tudta ezt. Mindig észrevesz mindent. Kicsit összehúzta a szemöldökét, és arcán aggodalommal nézett Remusra “Biztos hogy jó ötlet hogy itt vagy ma, Remus? Madame Pomfrey azt mondta, jó sok pihenésre van szükséged az után a bordatörés után.”

“Jól vagyok.” Válaszolt Remus gyorsan, bosszúsnak látszott hogy akaratlanul is megmutatkozott a gyengesége. Mindig erős próbál maradni. Csak tudnám, hogy csinálja.

Még Sirius is zaklatottnak tűnt. Rosszallóan ráncolta homlokát. “Az én hibám volt. Nem kellet volna mondanom, hogy ugorjuk át azt a szakadékot. Nekem kellett volna elsőnek mennem. Nekem kellett volna belezuhannom.„ A hangja tele volt bosszúsággal, amit saját hibája miatt érzett. Pontosan ilyen Sirius. Mindig felelőtlen, vakmerő dolgokra ösztökél minket, és mikor a dolgok rosszra fordulnak, minden felelősséget felvállal. Valamikor őt sem tudom megérteni.

“Hülye” mondta Remus nyugodtan, elhessegetve Sirius aggodalmát ”Senki sem tehetett róla. Ezenkívül, úgysem tudunk úgy ugrani, mint Ágas barátunk.”

James egy féloldalas mosollyal válaszolt és megvonta a vállát. “Megvannak az előnyei a szarvas testnek. Rendben, Holdsáp. Ha jól vagy akkor mutasd az utat.”

Remus újra rápillantott a térképre, és egy lépéssel máris James előtt termett.

“Bocsánat. A lábadra léptem…” morogtam Siriusnak, mire az vigyorogni kezdett

“Semmi gond, én is azon járok.”

Mit akart ezzel már megint? De tartottam a számat. Sirius mindig poénkodik. Még a hibáinkon is. Bár az enyémeimen gyakrabban, azt hiszem. De hát ő ilyen. Néha úgy érzem, hogy elragadtatja magát. Perselus Piton például állandóan halálos átkokat küld ránk akárhányszor az útjába kerülünk, hála Sirius ’apró’ csínyeinek. Egyszer tuti hogy a sarokba fog szorítani, amikor a többiek nincsenek a közelben. Szükségem van rájuk. Ez nem fair. Még álmodni sem álmodna arról senki, hogy Jamest vagy Siriust meg lehet félemlíteni. Még Remust sem. Szükségem van rájuk. Gyűlölöm ezt.

Egy sötét folyosóra érkeztünk. Nem emlékszem rá, hogy valaha jártunk volna itt, ami elég meglepő figyelembe véve, hogy hány éve bóklászunk éjjelenként titkon a kastélyban.
James kivette Remus kezéből a térképet, és Remus felemelte a pálcáját.

“Lumos.”

Sirius ugyanezt tette. A fényben jobban láthattuk a szobrokat, és az esetleges mintázatokat a falon. James nagyon szigorú, ha a részletekről van szó. Azt akarja, hogy mindent pontosan mutasson a térkép. Ahogy lépkedett, pálcája hegyét végigfuttatta a pergamenen, halkan mormolva, és a térképen lassan kirajzolódtak annak a folyosónak a vonalai, ahol éppen voltunk. Ez egy nehéz varázslat. És James a legjobb benne. Sirius és Remus ugyanúgy meg tudják csinálni, de nem engedik meg még egyszer, hogy megpróbáljam. Az utolsó alkalom óta nem. Mindig hibákat követek el.

Hideg van ezeken a folyosókon. Bár elhoztam volna a saját köpenyem is. Vagy a vastagabbik zoknimat. Próbáltam nem reszketni, de Sirius észre vette. Mindig rájön a gyengeségemre

“Fázol, Féregfark?”

Összeszorítottam a fogam “Egy kicsit”

“Tessék” Sirius maga elé tartotta a kezét, és tenyerében gyorsan megidézett egy kicsi, zöld lángokból álló tűzgolyót. Rám mosolygott, és felém nyújtotta golyót. “Nesze. Legalább a kezedet átmelegíti”

Először nem akartam elvenni. Hogy ez miért nem jutott az eszembe? Úgy tűnik, ők mindig gondoskodnak rólam, ahogy most is. Emiatt néha úgy érzem magam, mint egy csecsemő. Utálom. De nagyon hideg volt, és Sirius már úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára… mint mindig. Sosem tudja, mi bajom… Szóval átvettem a tűzgolyót ami ott lebegett pár centire a tenyerem felett. Melegség áradt szét a kezemben, fel egészen a karomig. Nagyon jó kis golyó volt. Sirius bűbájai mindig azok.

“Itt van egy szoba.” Szólt Remus csendesen, megállt és megvilágította pálcájával a falat. “Az ajtó nyitva.”

“Akkor nézzük meg.” Sirius gondolkodás nélkül előrelépett, és erősen betaszította az ajtót. Remus egy pillanatra felvonta a szemöldökét a vakmerőségen, James pedig csak vigyorgott és Sirius után eredt. Remus elfintorodott, majd vállat vont és maga is belépett a szobába. Mit választhatnék?

A szoba elég nagy volt és tele fura formákkal, hátborzongató derengéssel amit a pálcánk fényével meg nem világított részek tettek kísértetiessé. Nem volt valami kellemes. Úgy látszott asztalok voltak köre rendezve a teremben és különös, fehér lepedőbe bugyolált valamik sorakoztak az asztalok mellett. Remus mellé húzódtam, amíg James és Sirius izgatottan körbeszaglászott.

“Ezt nézd!” kiáltott fel James, és lerántott egy leplet pár kicsi fa dobozszerűségről. Mindegyik arany és ezüst berakással volt díszítve, néhányuknak nagyon érdekes mintázata volt.

“Néhány gyertyatartó, és még pár dolog van még ott.” Jelentette Sirius a szoba másik feléből.

“Biztos ez az a hely ahova a kastély összes megbűvölt tárgyát gyűjtik” mondta Remus és immár alaposabban nézett körbe “Csak óvatosan. Ne nyúljatok semmihez. Ha itt tárolják az ilyesmiket, veszélyes lehet.”

Sirius vigyorogni kezdett. “Óh, Holdsáp, te nem tudsz lazítani?” De ennek ellenére nem érintett meg semmit.

“Nem kéne itt lennünk.” motyogtam. “Talán tiltott terület.”

“Nyugi Peter.” Mondta James nyugodtan, és bekukucskált egy másik lepel alá. “Az ajtó nyitva volt, nem?”

“Talán Hóborc miatt, vagy valami…” mondogattam makacsul. “Figyeljetek, ha még egyszer elkapnak -”

“- Nem fognak elkapni!” vágott közbe élesen Sirius “Csak nyugalom. Meg kell tanulnod szórakozni”

Próbáltam nem ellenkezni, inkább elfoglaltam magam azzal, hogy körbejárkáltam a terem falai mentén, megvizsgáltam a falakat a kezemben tartott tűzgolyó fényében, jelzések, vagy más ajtók után kutatva. Csak a szerencsénken múlott, hogy Friccs nem toppant be valamelyik titkos átjárón át, és nem varrt a nyakunkba egy jó kis büntetőmunkát. Megnéztem volna a térképet, de tudtam, hogy akkor a szememre vetették volna, hogy olyan vagyok, mint egy aggodalmas nagymama. De még az is jobb lett volna annál, mint ahogy Piton szokott hívni. Ha csak egyszer akkor mondaná, amikor James is hallja! Móresre tanítaná, az biztos. Megtenné értem. Mert én magam nem tudom megtenni. Ezt is gyűlölöm.

Valami a szoba túloldalán ajtószerűségnek tűnt. De a zöld lángnyelvek fémesen tükröződtek vissza egy sima felületen. Közelebbről nézve valószínűleg egy tükör. Elég nagy, magas, arany kerettel. Kíváncsian a tükör elé léptem, és szinte azonnal kiáltva ugrottam el tőle. A tűzgolyó kiesett a kezemből, és elkezdett a padlón gurulni egyenesen az egyik asztal felé… a gyúlékony leplek felé.

James előreugrott és pálcájával a tűz felé intett. “Extis!” A tűzgolyó hirtelen pukkanás kíséretében eltűnt, és csak egy kis zöld füstfelhő maradt utána. Pont egy másodperccel azelőtt mielőtt elérte volna az asztal lábát. “Óvatosan, Peter! Mi a baj?”

Remegő ujjal a tükörre mutattam “Máshogy... láttam. Ott volt.. az volt....”

“Mi? Ez a tükör?” James homlokráncolva előrelépett. Sirius és Remus is ott termett, megpróbáltam lenyugtatni magam. Miért kellett így sikítanom? Miért kellett eldobnom azt a golyót? Miért?

Ahogy James belepillantott a tükörbe, megdermedt. Kikerekedett szemekkel bámult saját tükörképére. Ez csak egy tükörkép...

“Ezt nem értem.”súgtam halkan magam elé. “Másmilyen volt, amikor én néztem bele!”

Sirius mohón belebámult a tükörbe James válla fölött, még a sötét szobában is látszott, hogy kék szemei izgatottan csillogtak. “Valami furát látsz?” kérdezte reménykedve.

James elfehéredett, és ajkai pár percig hangtalan szavakat formáltak.

Remus aggódva figyelte a fiút. “Jól vagy, James?”

“Ez...” suttogta James “Ez... magamat látom... és Lilyt... és az apámat.”

“Komolyan?” Sirius hangja még izgatottabban csengett “Mi csak téged látunk. Vajon hogy működik?”

James még mindig kikerekedett szemekkel bámulta a tükröt, bár az még mindig őt mutatta. Remus közelebb ment a tükörhöz, és elkezdte alaposabban megvizsgálni

“Nézzétek” Az arany keret tetejére mutatott “Valami szöveg van itt.” A pálcája hegyén égő kis fénnyalábot a felirathoz közelítette, és lassan olvasni kezdte a különös szöveget.“Edevis amen ahze erkyt docr amen.” Az ajkára harapott és a homlokán mély barázdák jelentek meg, erősen koncentrált, de a szemei fényesen ragyogtak. Remus szereti a rejtvényeket. “Nem ismerem ezt a nyelvet.”

“Nos ez egy tükör, nem?” rántotta meg a vállát Sirius. “A tükrök mindent fordítva mutatnak. Próbáld meg visszafelé olvasni.”

Hogyan tud ilyen hamar rájönni a dolgokra? Nem kéne már ennyire meglepődnöm ettől, de mégis. Sirius fejt meg mindent a leghamarabb. Bár megtanítana rá, hogyan csinálja. De ha ő nem tudja a választ, Remus vagy James biztosan. Én sosem. És ők ezt jól tudják. De James és Remus hamar túllépnek ezeken a dolgokon.

Remus elismerően Siriusra mosolygott és még egyszer végigfutotta a szövegen “Hmmm... úgy tűnik a szavak különösen vannak tagolva. Talán a finom kidolgozás miatt… De itt… ’Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé.’ Ez az.”

“Szíved?” mondta Sirius elmélázva, majd Jameshez fordult. “Szóval? Mit látsz benne? Mi történik?”

Jamesen aligha látszott, hogy felfogott volna valamit abból, amit mondtunk. Közelebbről megnézve az arcát úgy tűnt, a sírás szélén áll. “Látom... Lilyvel vagyok. Arról beszélünk, hogy ismerkedjenek meg apámmal.” Az arca falfehér, és a hangja rekedtesen szólt. “Apa az áldását adja ránk”

Remus arcára ezekre a szavakra egyszerre csak szomorúság kúszott. Szeme tele volt együttérzéssel. James apja soha többé nem fogja áldását adni senkire és semmire. Nem meglepő, hogy James ilyen képeket lát nem sokkal a temetés után.

De Sisius csak vigyorgott. Erősen James vállára ütött kezével, ami szerencsésen észhez térítette a transzba esett fiút.

“Az áldását, mi?” Sirus mosolya szinte már fültől fülig ért. “És már hallod az esküvői harangok édes dallamát is? Valószínűleg mégis jobb barátnő, mint amilyennek gondoltuk!”

James nem lett mérges amiatt, hogy Sirius ilyen kegyetlenül megszakította a látomást. James sose haragszik Siriusra. Rám biztosan mérges lenne, ha ezt eljátszanám. De csak somolygott, alig észrevehető pír jelent meg az arcán, és orra alatt motyogta: “Ő tökéletes.”

“Nosss…” Húzta Sirius “Szóval ez azt jelenti, hogy nincs rá esélyem, hogy elraboljam tőled?”

James röhögni kezdett. “Nem, hacsak nem akarsz megküzdeni érte.”

Sirius játékosan James vállára ütött, torkából artikulálatlan állati morgás tört elő. Nem lepődtem volna meg, ha ott rögtön Tapmanccsá alakult volna át. Mindig kihasználta az adandó alkalmakat. De legalább soha nem akar egy apró patkánnyal verekedni. A esélyegyenlőtlenség miatt sosem.

“Remus,” szólalt meg James váratlanul abbahagyva Siriussal a gyerekes dulakodás. Fekete hajtincsei felborzolva meredeztek koponyáján, mint mindig. Miért szeretik ezt annyira a lányok? “Remus, nézz bele te a tükörbe. Gyerünk.”

De Remus csak állt, és csóválta a fejét, okos szürke szemei fáradtan csillogtak pálcája fényénél.“Nem kell.” Mondta lágyan “Úgyis tudom, mit látnék benne.”

James vidám arckifejezése megint szomorúba fordult. Mindig ilyen szeszélyes. Az egyik pillanatban még szomorú az apja miatt, aztán együtt nevet Siriussal, majd a következő pillanatban Remusszal együttérezve ütközik ki rajta a melankólia. Hogy is mondta ezt Lily? Karizma… Nem, néha tényleg nem értem Jamest.

“Telihold és sehol egy vérfarkas?” kérdezte James halkan, Remust figyelve.

Remus bólintott, arckifejezése nem árult el semmit, de a tekintete tele volt az elérhetetlen utáni vágyódással.

“Ne izgulj.” Vigyorgott Sirius. “Úgy szeretünk amilyen vagy, Holdsáp. Csak agyarak és üvöltés, meg őrült dühöngés az egész. Te ördögi véreb, te.”

Mit mondana egy patkányról?

Remus szelíden mosolygott. “Köszönöm szépen. Milyen gyönyörű képet festek magamról.”

“Rajta Peter” unszolt James “Nézd meg te is közelebbről.”

Tétováztam, egyszerűen idegességből. De James oldalba bökött és Sirius arcán is lehetett látni, hogy szórakozásra vágyik. Jobb lenne elbújni. De emellett... kíváncsi vagyok… A szívem vágya….

A tükör elé léptem, és tekintetem találkozott a tükörképem szemével. Azonban ez nem én voltam, nem egészen.

Idősebbnek látszom, Magasabbnak. Erősebbnek. Jóképűbbnek. Sokkal jóképűbbnek mint Sirius, ott mögöttem. És James, és Remus. És még Lily is ott a háttérben. És mindannyian engem néznek…irigykednek. Elegáns vörös talárt viselek. Minisztériumi talárt. Én vagyok a Mágiaügyi Miniszter! És ott van… ott van Albus Dumbledore! És meghajol előttem. Tisztel engem. Már erős varázsló vagyok. Nincs szükségem Siriusra, Jamesre, vagy Remusra hogy megvédjenek. És ott! Ott van Perselus… elbújva a sarokban. Tart tőlem. Mindannyian tartanak tőlem. Mert most már erős vagyok. Nem apró, nem ijedt, nem gyámoltalan. Nem egy patkány

Akarom! Akarom! Hogyan? Hogyan? Hogyan?

“Peter? Mit látsz?”

Becsuktam a szemem. Úgy éreztem, remegek. Biztos látták. Olyan tiszta volt, annyira tiszta. Biztosan látták? Biztos, hogy tudni fogják?

“Gyerünk már Peter!” kérlelt Sirius. “Mit láttál?”

“Seh... semmit. Nem láttam semmit. Talán... talán nem működik... talán én… talán valamit rosszul csináltam.” Ezt el fogják hinni. Mindig rosszul csinálok valamit.

Kinyitottam a szememet, és láttam Sirius hitetlenkedő tekintetét. “Ez egy tükör! Hogy ronthattál el akármit is?”

Nem hittek nekem. Rám néztek… úgy, ahogyan szoktak. De nem mondhatom el nekik. Nem lehet.

“Nem tudom” nyafogtam “Minden olyan… olyan ködös volt, és zavaros… furcsa formák.”

“Hmmm.” James elgondolkodva nézett rám.

“Akkor engedjetek. Most én nézek bele!” mondta Sirius, és elém lépet eltakarva a rálátásom a tükörre.

Hátrakullogtam. Már ne, jutottak el a fülemig, amit a többiek mondtak, csak a sötét szoba körülöttem. Csak egy látomás volt, amit láttam… hatalom… tisztelet…

“Peter? Induljunk.”

Felnéztem és Remust láttam, ahogy finomam meghúzta a talárom ujját. James és Sirius már az ajtónál kukucskáltak kifelé. Remus rám nézett. “Jól vagy?”

“Igen.” motyogtam “Jól vagyok.”

És kisétáltam mielőtt még bármi mást kérdezhetett volna. Remus mindig segítőkész, és én nem tudom, mit kezdjek vele. Nem értem őt igazán.

Vissza a folyosóra, Jamesnél van a Térkép elrejtve valahova... fojtott hangon beszélgettek. “Vajon mennyi ideje lehet itt ez a tükör…”

“Hát, valószínűleg legközelebb már nem tudunk visszamenni ebbe a szobába” Vont vállat Sirius. “Úgy gondolom, az ajtó csak véletlenül maradhatott nyitva. Valószínűleg az egész tiltott terület.”

Hát persze hogy az. Én is ezt mondtam. Soha nem figyelnek…

Egészen addig néztem őket, amíg vissza nem értünk a Griffendél toronyig. James… a tekintete szikrázik a szemüvegén túl. Borzos haj, ragyogó mosoly. Mindig olyan vidám. Mindig olyan barátságos. És Sirius… hosszabb barna haj, szemei huncut fényben égnek. Mindig tele energiával. Mindig tele élettel. Bár bennem is lenne ennyi szenvedély. És Remus... finom mosoly, szürke, mindent tudó szemek. Mindig olyan erős. Mindig olyan türelmes. Hogyan csinálja?

Ezek a barátaim, és én szeretem őket. Tudom, hogy szeretem őket. Igazából nem is akarom, hogy tartsanak tőlem. Vagy mégis? Ők vigyáznak rám. De örökre? Miért van szükségem arra, hogy irigyeljenek?

James... mindenki hőse, Kviddics bajnok, mindenki barátja, és Lily szereti őt...

...irigység....

Sirius... a legkiválóbb tanuló, mindig könnyelmű mintha nem lenne veszteni valója, jóképű és gondtalan....

....irigység....

Remus.....és a csata, amit a benne élő szörnyeteggel vív, és ő a legkedvesebb, a legnyugodtabb, és aki a legjobban bízik.... Kiérdemeltem ezt?

Nem lehetek több náluk. Nem lehetek. Én csak Féregfark vagyok. Ők a barátaim.

Sohasem lesz olyan hatalmam, soha. Nem vagyok jó varázsló. Soha nem leszek. Soha nem tehetem magam azzá az emberré a tükörben.

A barátaim. Holdsáp, Féregfark, Tapmancs, Ágas. Ennél nem kell több. Vagy akarom hogy legyen?

Remus keze érintését érzem a vállamon, ahogy átmászunk a portrélyukon. A Kövér Dáma leszid minket, de én szinte nem is hallom.

“Biztos hogy jól vagy?” kérdezi Remus csendesen.

“Jól vagyok.” mondom. Nem segíthetsz rajtam. Hisz még magamon sem tudok segíteni. Soha nem tudom magam azzá az emberré tenni a tükörben. De akkor ki tud?