Első fejezet: Melanie

Miért van ilyen hideg? Miért van ilyen dermesztő hideg?

-         Melanie Patton

Hirtelen összehúzódik a gyomrom a nevem hallatán és minden bátorságomat össze kell szednem, hogy egyáltalán el tudjak indulni. A kör közepén még mindig ott vergődik a szalmaszőke férfi akit az imént hívott magához a Nagyúr. Abnormális pózban, a kíntól még mindig rázkódva…

Megereszkedik a lábam, és térdre borulok előtte

- Tartsd a karod, Melanie –hallom a rideg utasítást és remegő jobbommal feljebb tűröm talárom ujját a bal kezemen, és szolgálatkészen felé tartom
- Méltónak tartod magad arra, hogy a Halálfalók közé állj… - hallom dermesztő hangját és ezzel egy időben hűvös pókujjak fonódnak karomra - …és megtisztítsd világunkat a sárvérű és mugli söpredéktől?

-         Igen… - jön a válaszom. Mintha automatikusan cselekednék, nem is gondolom át, mit teszek, vagy mondok

-         Készen állsz, hogy ezentúl Uradat vakon és hűségesen kövesd bárhová?

-         Igen… - tekintetemet nem veszem le a rét sötét füvéről

-         Igen, Uram… - javít ki, mint egy kisdiákot a tanára

-         Igen, Uram…

-         Ezt követően te is a Halálfalók szövetségének tagja vagy. Nincs más hátra, minthogy te is megkapd a jelet, amivel Urad és Parancsolód bármikor magához hívhat.

Felnézek a karomra és látom, ahogy a Nagyúr rászegezi a pálcáját az alkaromra, és egy igét mormol. Ahogy a szó elhagyja száját, hatalmas fájdalom hasít végtagomba. Mintha ezer izzó tűt nyomkodnának a bőrömbe. Összeszorítom a fogam, és méltóságom maradékát is próbálom összekaparni, hogy ne ordítsam el magam… hiába. Egy velőtrázó sikoly szakad fel torkomból, és reflexből kitépem a kezem a Nagyúr markából. Körülöttünk a többi halálfaló örömittas nevetése, és tapsa tompán jut el a tudatomig. Négykézláb visszamászok a helyemre a körben és miután a kín tompul, remegő tagokkal állok fel. Balomon immár izzó vörös bélyegként terpeszkedik a Sötét Jegy.
Az előbb még a földön vergődő férfi mellet van a helyem. Huszonéves éves fiú, seszínű-szőke haj, tengerkék szemek. Ezer közül is megismerném…Peter Pettigrew…
Alig két éve volt mikor utoljára láttam, a Roxfortban. Emlékszem, a végzősök bálja volt, és én akkor voltam hatodéves.
James és Lily természetesen akkor is egy pár voltak. Vidáman tervezték az esküvőjüket. Sirius valamilyen alkalmi hollóhátas partnerrel jelent meg. Remus és Peter pedig szokás szerint társaság nélkül. Engem Arnold Romano hívott el, aki akkor is, most is egy jelentéktelen, de külsőségekre mindent adó bájgúnár. Persze csak azért mondtam neki igent, hogy eljussak a bálra.

Akkor már harmadik éve hogy szerelmes voltam Pettigrewbe… Bolond ifjúság. Pont belé, a Roxfort legszerencsétlenebb Griffendélesébe.

Tiszán emlékszem. A Nagyterem tarka forgatagában csak őt kerestem. Nem érdekelt, ahogy Arnold egymás után szórta a bókokat. Követtem szememmel minden mozdulatát. És a sors iróniája, hogy ő három év alatt nem érzékelt a jelenlétemből semmit. Mikor ő maga is egyedül volt…

És most itt vagyunk. A félelemtől reszket mindkettőnk szíve.

A Nagyúr egy újabb alakot hív magához, és nemsokára az is remegve, a fájdalomtól ordítva fetreng a nedves füvön.

-         Most menjetek…. És ne kelljen senkiben se csalódnom – mondja Parancsolónk, és egy szempillantás alatt köddé válik

Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkamat, és körülöttem már felhangzanak a jól ismert pukkanások: a hívek hazatérnek.

De én csak állok. Csendesen férkőzik be agyamba a tudat, hogy már nincs visszaút. Szolgálnom kell őt halálomig… vagy árulásomig. Elmélkedésemből egy rekedtes hang húz vissza a jelenbe

-         Jól vagy?

Pettigrew. Gyomrom rándul egyet. Jobb időpontot nem is választhatott volna arra, hogy észrevegyen.

-    Nem… - bököm ki epésen, elfordulok, és a távolba nézek. Csak azt ne mondja, hogy annyira érdekli a csatlósok hogyléte

-         Segíthetek? – teszi fel a következő kérdést. Magamban elmormolok egy szitkot, és utána szólalok meg.

-         Mond csak, mióta lettek a halálfalók ilyen segítőkészek? – kérdezek vissza. Nem tudom mire vélni ezt a viselkedést. Valami kell neki, ez egyértelmű. Az önzetlenség törvénye itt nem működik.

-         Csak gondoltam szükséged lehet valamire… - vonja meg a vállát és próbál természetesen viselkedni

-         Itt csak az a kérdés, hogy te mi a fenét akarsz a segítséged fejében? – mondom nyersen és fintorogva a szeme közé nézek.
Istenek. Miért hagyom, hogy ez az ember közeledjen felém?
Peter arcára valami azonosítatlan kifejezés ül ki. Az állandó kétségbeesettség eltűnik és valami egészen más veszi át a helyét

-         Tudom milyen… Amikor először állsz elé. –mondja csendesen, de mégis tisztán érthetően… Nocsak, mégiscsak szorult volna a patkányba egy kevés empátia?

-         Most már én is tudom milyen, és hidd el, túlélem – keményítem meg szívemet – és most, viszlát… – zárom le a bájcsevelyt és egy szempillantás alatt hoppanálok.

London belvárosa mocskos és elhagyatott ebben a késői órában. Csak pár sikátorban csörömpölnek a fémkukák, ahogy néhány kóbormacska éli éjszakai életét. Az utcasarki disco előtt pár fiatal kacag élesen az este nyugalmába.

Az éjszaka teremtményei. A város sötét oldala. És itt gyaloglok én, a városrész talán legsötétebb teremtménye.

Csizmám hangosan kopog az ódon utcaköveken, és fejemet próbálom kiszellőztetni a szmogos levegőben. Fáj a fejem, a karom, és a valóság. Sokat kell még gyalogolnom. Túl kockázatos lenne rögtön a lakásomba hoppanálni…

Nagy sokára elérkezek a város sokadik utcájának sokadik tömbházához. Egy szokásos belvárosi lakónegyed. De a hozzáértő érezheti a mágia apró, rejtett rezgéseit. Varázslók és boszorkányok kijelölt lakónegyede.

Közel a Mágiaügyi Minisztérium, és túl közel a muglik. Csak indokolt esetben igényelhető itt lakás. Általában egyedülálló, vagy kiscsaládos minisztériumi dolgozók laknak itt.

Befordulok egy sarkon, majd még egyen, és nemsokára szemben találom magam a 13-mas számú tömbházzal. Megkönnyebbültem sóhajtok egyet : Otthon

Összébb húzom magamon a vékony kis szövetkabátom és megigazítom hátamon az egyszerű mugli sporttáskát, amiben ott pihen a talárom és a halálfalók fehér maszkja.
Halk kulcscsörgés és pár másodperc múlva már a kőlépcsőn caplatok felfelé a harmadik emeletre.

Az ajtó előtt elvégzem a szokásos védőbűbáj feloldását és belépek a lakásomba.

Egyszerű, de mégis otthonos hely. A sötétben halványan rajzolódnak ki a berendezési tárgyak körvonalai. A szokásos mágikus eredetű tárgyak mellett jócskán akadnak mugli eredetűek is.

Nappali, hálószoba, konyha és mellékhelység. Pont elég egy egyedülálló, dolgozó nőnek. Ledobom a táskámat, és erőtlenül belevetődök az egyik fotelbe. Az első éjszaka. És még hány lesz. Hányszor fogom még rettegve várni, hogy karomon felizzon a Jegy, hogy aztán félelemtől remegve várjam Uram parancsát... úgy sejtem sokszor...

Belenézek az előszobai tükörbe. Egy sápadt húszéves nő néz vissza rám. Égszínkék szemei alatt fekete karikák éktelenkednek a fáradtságtól, és az elgyötörtségtől. Máskor élénk tekintete most homályos és elcsigázott. Hosszú aranybarna haja most fénytelenül omlik vállára

-         Melanie, ritka rosszul nézel ki... - mondom tükörképemnek, mire az nyelvet ölt rám.

Fáradtan elmosolyodok, és tekintetem a falióra világító számlapjára téved. Hajnali négy... Három óra múlva, már a Minisztériumban kell lennem és végezni a munkám. Szűk három

óra... Kelletlenül feltápászkodom a fotelből, és mit sem törődve baglyom, Asriel rosszalló huhogásával erőtlenül bedőlök hálószobai ágyamba, és elnyom az álom.

***

-         Melanie, Melanie… átnéznéd ezt nekem? – Kelletlenül pillantok fel az előttem heverő több méteres pergamenlapról.

-         Persze William… - sóhajtom és átveszek egy újabb pergamentekercset az előttem álldogáló nyúlánk férfitól.

William mindig értett ahhoz, hogy a legjobbkor kérjen szívességeket tőlem. Az irodarészünk, mint minden nap, ma is zsong a különböző lények azonosíthatatlan hangjaitól. Pár méterre tőlem egy tagbaszakadt varázsló próbál három feltűnően gyors tűzokádó teknőst megfékezni. Házon belüli üzenetek százai köröznek a dolgozók fejei felett. A Varázslény-felügyeleti Főosztály általános működése…

Fáradtan sóhajtok egyet és lélekben visszatérek a méteres törvénykönyvjavaslathoz, és a pergamenhez, amit William tuszkolt az orrom alá…

-         Szeretnél még valamit? – kérdezem nyersen a férfitól, amikor látom, hogy egy tapodtat sem mozdult az asztalom elől. William megigazítja orrán vastag keretes szemüvegét és őzikebarna szemeivel rám néz.

-         Hát tudod, van az az ügy a pixikkel…

-         William… - vágok a szavába- …a bácsikád illegális tenyészetet tartott. Szerinted olyan könnyű eltusolni egy olyan ügyet ahol egy megkergült pixicsoport muglikra támadt? – idegesen forgatom a szemem, és türelmetlenül rendezem vaskos papírtömbjeimet – Épp elég szívességet kértél már tőlem. Most kérlek könnyítsd meg a dolgom, és menj el… - futólag Williamre tekintek, aki látszólag beletörődött a sorsába és kelletlen eloldalog.

Remek. Mindenhol impotens barmokkal vagyok körülvéve. Ezek vagy nem jártak iskolába, vagy mindannyian hugrabugosok voltak. Fintorogva elhúzom a számat, és visszatérek a munkámhoz… azaz William munkájához. Azonban egy épp ekkor érkező bagoly megint félbeszakít, és egy könnyű kis borítékot pottyant az asztalomra.

Kíváncsian kezembe veszem a küldeményt. Halványszínű pergamenboríték, és rajta méregzöld tintával írva a címzés. Hátulját ugyanolyan színű viaszpecsét zárja le, benne egy címer rajza körvonalazódik; egy kígyó tekergőzik egy nyomtatott M betű körül. Egy pillanatra összeráncolom a szemöldököm, majd feltöröm a pecsétet.

A borítékban egy keményebb papírosból készült kártya áll… egy meghívó.

"Kedves Miss Patton,
Ezúton hívja meg Önt a Malfoy házaspár, a 2. házassági évfordulója
alkalmából megtartott estélyére.
Az estélyre Február 2.-án este, 19 órára várjuk.
Megjelenés alkalomhoz illő öltözetben.

Narcissa és Lucius Malfoy"

Egy pillanatig csak némán figyelem az aláírást, és agyam fogaskerekei közben vadul dolgoznak. Malfoyékkal a diákéveimen kívül maximum kétszer találkoztam… legutoljára az este, Luciussal. Halálfaló… Végül tudatosul bennem a tény: belefolytam a halálfalók társasági életébe. Furcsa érzés teljesedik ki mellkasomban. Eddigi szenvedéseimet kissé elhomályosítja a tény, hogy tekintenek valakinek…

A kártyát visszacsúsztatom a borítékba, és talárom zsebébe rejtem. Bár még mindig nyomja a fejem a fáradtság, de már valamivel több életkedvvel vetem be magam iratkupacomba.

Második Fejezet: Régi ismerősök

A nap lassan lemenőben van a minisztérium mágikus ablakain túl. Az előttem lévő köteg papír lassan, de biztosan apad. Órámra pillantok, fél öt. Rosszallóan elhúzom a számat… Túlórabért persze nem fizetnek.

Összerendezem az iratokat és egy mappába rakom őket, majd az egészet beteszem a fiókomba. Mára ennyi lenne. Halkan szusszantok egyet és körülnézek az irodában. Alig pár dolgozó ül még az aranyló fényben. Egy alak gondterhelten görnyed befejezetlen munkája fölé a szoba túl végében. Az alakban Williamet ismerem fel, és nem rejtem el gúnyos mosolyomat. Teljesen mindegy elvégzem-e a legtöbb feladatot helyette, ő ugyanúgy le van maradva a határidőkkel. Már sejtem kit fogok mindenféleképpen megemlíteni a negyedéves osztályértékelésben…

Az arany felvonó fogaskerekei nyikorognak és én egykedvűen lépek be a fülkébe. Fejem fölött a szokásos napi forgalomtól eltérően csupán három darab papírrepülő köröz. A lift lusta fényében mintha az ő mozgásuk is lelassult volna. Mélán bámulok a plafon felé, és fülembe csak halk háttérmonológként hatol be a női hang, ahogy bejelenti az emeletszámokat.

Nyílik a liftajtó. Gyorsan elkapom tekintetemet az üzenetekről, és farkasszemet nézek a belépő személlyel… Szabályosan érzem, ahogy minden vér kifut az arcomból és elsápadok

-         Szép napot Melanie– köszön Pettigrew, és egy mosoly terül szét arcán.

Arckifejezése láttán elfut a düh és nyomban újra kipirulok. Mi a fenén szórakozik ilyen jól?

Épp nyitnám a szám, hogy kérdőre vonjam, amikor a fülkébe nyomában egy újabb alak lép be. James Potter. Torkomon akad a megjegyzés.

- Jó napot… - viszonzom a köszöntést és jelentőségteljes „ha hozzám szólsz, meghalsz” pillantást vetek Peterre. Nincs is jobb dolgom, mint egy liftben, holtfáradtan a Griffendél régi üdvöskéjével és egykori rajongásom tárgyával társalogjak.

- Nocsak. – Szólal meg Potter miközben Pettigrew, és énköztem jártatja a tekintetét. Arcán a diákéveim alatt megismert önelégültség látszik. – Csak nem ismeritek egymást a hölggyel Peter? – kezet nyújt felén és- James Potter - mutatkozik be, s nem sejti, hogy teljesen feleslegesen.

Kötelességtudóan elfogadom a kezet

-         Melanie Patton – mutatkozok be, de közben még mindig rosszalló pillantásokat vetek Pettigrewre.

-         Igen volt már szerencsénk egymáshoz. –Mondja amaz, és leplezetlenül megbámul.

Hogy egy hippogriff kaparná ki azt a mohó, kék szemét…

-         … nem… - próbálok minél közönyösebb arcot vágni.

-         Hogyan? – James összeráncolt szemöldökkel néz rám, mire észbe kapok.

-         Igazából nem ismerjük egymást csak futólag mutatott be nemrég egy közös… ismerősünk. – Jelentőségteljesen nézek Pettigrewre, de ő úgy látszik még mindig magával… pontosabban velem van elfoglalva, és nem igazán a jelzéseimmel. Igen…a Griffendéles agy.

-         Valóban? És mégis ki ez a titokzatos ismerős? – Potter kérdő-érdeklődő arccal fordul felém. Tipikus. Mi a fene köze van hozzá…?

A felvonó kellemes női hangja bemondja a következő emeletet, és agyam vadul dolgozik azon  hogy hogyan rúgjam meg feltűnés nélkül annak a szerencsétlen Pettigrewnek a bokáját.

Viszont amint a felvonó ajtaja bezáródik, nem kell gondolkodnom tovább…
Bal alkaromba hatalmas fájdalom hasít. Kis híján megint felordítok. Ez hirtelen jött. Tekintetem találkozik Peterével, és saját érzéseim tükörképét látom az arcán. A fájdalom apró fintorként remeg szája szélén és tengerkék szemében meglepődés és kétségbeesettség látszik. Bármennyire sem akarom tudomásul venni, most már nyilvánvaló hogy több közünk van egymáshoz, mint bárki hinné.

-         Úgysem ismered James… - szólal meg nagysokára, hangja rekedtebb, mint azon az estén.

A lift utoljára egy nagyot huppanva megérkezik a nulladikra, az arany rács felnyílik és az előcsarnok halvány fényben fürdő tere tárul elénk

-         Mindenesetre örülök, hogy megismerhettem – szól Potter, és megint kezet nyújt. A gyanakvás legkisebb jelét sem látom jóképű arcán – Talán legközelebb lesz alkalmunk beszélni

-         Mindenféleképpen… - válaszolom szórakozottan és rá kell jönnöm hogy Peteren felejtettem a tekintetemet.

Kissé zavartan, enyhén émelyegve de álcámat megőrizve intek búcsút a két barátnak.

Amilyen gyorsan csak tudom felveszem a pálcámat a portánál ülő ügyeletes varázslótól, és a legközelebbi kandallóhoz lépek. A vörös lángok közé szórok egy marék hopp port és az immár zöldre színeződött, hűvösen nyaldosó lángnyelvek közé lépek majd kimondom úti célomat. Az iszonyatos pörgésben az egyetlen dolog, ami beférkőzik agyamba, az egy bizonyos ember képe…

Kis híján orra esek saját nappalim szőnyegében. Kétségtelen... még mindig a hoppanálás a kedvenc közlekedési módom…
A bal karom még mindig sajog. Sietve feltűröm talárom ujját, és meglepetten tapasztalom, hogy a Sötét jegy már nem vörös, mint amikor megkaptam. Éjfekete színű és szinte lüktet. Valósággal érzem a csontjaimban Uram hívó szavát.

A nap már lebukott a horizonton túlra. Megint éjszaka… de ez az éjszaka egyáltalán nem az alvásra való.

Komótosam lehámozom magamról a mélykék taláromat amit egész nap viseltem és felveszem a fekete, zárt talárt majd kezembe veszem a hófehér halálfaló maszkot. Újabb vágyakozó pillantást vetek a láthatárra, ahol a lemenő nap utolsó sugarainak emléke, annyi sem maradt. Szorosan arcomra csatolom arctalan-állarcot és hoppanálok. Magam sem tudom az úti célt, csak engedek a Sötét Jegy parancsának. Érzem, ahogy az összes molekulám szétoszlik a semmiben majd újra egyesül egy teljesen más, egy teljesen ismeretlen helyen.

Lassan kinyitom a szemem. Körülöttem alig pár alak áll. Egy nyirkos pincében vagyunk. A vastag kőfalakról megállás nélkül csöpög a víz, a mennyezeten különböző színű penész és mohafoltok tenyésznek. A levegő nehéz. Valószínűleg nagyon mélyen ehetünk a föld alatt.

Oldalamon több halk pukkanás hallatszik, amit a zárt kamra többszörös hangerővel vízhangoz vissza. Maszkom rejtekéből végignézem a híveket. Mindenki a szokásos „egyenruhában”. Csak az itt ott kibukkanó személyes jellegzetességből lehet sejteni, hogy kit takarhat a maszk… egy alak biceg, mikor beáll helyére a körben… egy jégszőke hajtincs bukkan ki a csukja alól…

A szinte már teljes a létszám. Ám mellettem és velem szemben rút lyuk tátong a teljesség körében… és a Nagyúr megérkezik.

Hirtelen és kiszámíthatatlanul. Láttára jeges szellő söpör végig a híveken, és mindannyian térdre rogyunk előtte. Ő maga a hatalom és az erő, és aki ezt nem tartja észben, az már semmire sem számíthat nyomorult életében.

Izzó vörös szemével végigmér mindenkit. Tekintete átható, akár a szívben a jeges karó. Figyelmét természetesen nem kerüli el a két foghíj, de még nem szól semmit. Némán áll és vár. Nyilvánvaló: nem akar semmit sem megismételni.

Óráknak tűnő másodpercekig csak némán jártatja köztünk a tekintetét, és én szinte megdermedek, amikor álarcom résén át egyenesen a szemembe néz.

-         Melanie… - hangja dallamos és egyben lélekölő. Odalépek a lába elé. Fejen sunyin lehajtom, ahogy az állatvilágban a gyengébb megadja magát az erősebbnek, és várom a parancsát.

-         Melanie, feladatom van a sz…. – mondatát egy a házam mögül érkező pukkanás szakítja félbe. Fejemet a hang felé fordítom, és az érkező alakra nézek.

-         Elnézést Nagyuram csak Potter… – Peter a lehető legrosszabbat tette, amit ebben az esetben lehet. A Nagyúr kezében máris ott villan a pálcája és egy varázsszót kiállt

-         Crucio! – és Pettigrew már hangosan ordítva vergődik a földön… Viszolyogva fordítom el a fejemet, de nem rekeszthetem ki Peter szenvedő hangját a fejemből

-         Senki sem kérte a magyarázatod, Féregfark… - a Nagyúr hangja teljesen érzelem nélküli. Pontosan látom az arcát: szenvtelen, pálcáját biztosan tartja és az átok manaszála valahova a hátam mögé mutat.

Aztán a Nagyúr egy apró mozdulattal megszakítja a kapcsot, de pálcáját még mindig ujjai között forgatja –hogy megfélemlítés végett, vagy megszokásból, nem tudni-.

-         Csak akkor szólsz, ha kérdezlek…– Peter egy elhaló nyögést hallat és remegő tagokkal kászálódik vissza a helyére. Még most is remeg… de legalább ennyivel megúszta… - Nos amint mondani akartam, mielőtt Féregfark nem kezdett el alkalmatlankodni: Egy feladatom van a számodra, Melanie…

Ha lehet mégjobban meghajolok. Olyannyira, hogy már az orromban érzem a padló döngölt földjének nyirkos illatát.

-         … rátermettséget és erőt igénylő feladat, de azt hiszem, te tökéletesen megbirkóznál vele… Egy férfi közelébe kell férkőznöd. – halvány, féloldalas mosoly jelenik meg holtfehér arcán – Sirius Black… - Fekete talárja egyik rejtekéből egy kopott fényképet vesz elő és átnyújtja nekem.

Nem tudhatja, hogy teljesen feleslegesen, hiszen magam is nagyon jól tudom ki az a Sirius Black…

A levelezőlap méretű képen Sirius, James, Lilly, Remus és Peter integetnek. A neveik aranyló betűkkel vannnak a margóra nyomtatva.
 Sirius, mint az életben is a kép középpontjában van. Fekete, kihunyhatatlan tűzzel égő szeme ugyanolyan mint gyermekkorunkban

- A feladatod részben kapcsolódik Pettigrewéhez… - folyatja a Nagyúr, és közben hagyja, hogy kedvemre forgathassam a képet. – Egy része, hogy minél többet megtudj a Főnix Rendjének tevékenységéről. Pettigrew mellet te leszel a második kém a társaságban…

Küldetésed másik része pedig, hogy Blacket minél jobban eltávolítsd Potteréktől. Bár még nem vagy tisztában vele hogyan, de ezzel segíted Féregfarkot saját –és egyben az én tervem véghezvitelében.
Járj szerencsével, és ne válogass az eszközökben célod eléréséhez…

Bólintok és lassan visszahátrálok helyemre a körben. A gyomrom remeg… de már én is túl vagyok rajta. Az első megbízatásom... Még fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá. Sirius eddig is, most is, még enyhe jóindulattal sem nevezhető a baráti köröm tagjának. Egy kapaszkodóm van csupán Pettigrew… A barátom barátja az én barátom is. Vagyis kénytelen leszek azt megtenni amitől első találkozásunk óta tartózkodom: Peterrel kapcsolatot teremteni…

Szemem sarkából Peterre nézek. Ahogy ott áll, még mindig remegve, szőke tincsei kócosan meredeznek... szánalmas látványt nyújt… Pillantásunk egy másodpercre találkozik, de ő kapja el előbb a tekintetét.

Tessék… Az irónia mindenhol jelen van az életemben, és íme egy újabb példa. Újfennt a sors vette kezelésbe a jövőmet. Ki tudja? Talán megvan mindennek az oka… de vajon miért nem tudok ebbe beletörődni?