|
Patkánykönny
fordította: Kassandra N. Little 2005.06.21. 18:27
 Újab szomorú alkotás. Én csak tolmácsolom.
A kisbaba vidáman gügyörészett a karjaiban, kicsi puha tenyereit összecsapkodva beszélt egy nyelven, amit csak ő értett.
Ő tartotta a gyermeket, fájdalommal teli tekintettel nézett le rá. Barátai, Lily és James ragaszkodtak hozzá, hogy maradjon egy kicsit egyedül vele. Mit tehetett volna?
Olyan régóta kedvesek hozzá. A barátai. Láthatták őt megváltozni az elmúlt hónapban. A remegő, buta fiúból megtört férfi lett. Régen energikus volt, és némiképp éretlen. A napokban meg tud ijedni a saját árnyékától. A nevetése megfakult, jókedve tovaszállt. Barátai azt hitték, csak a stressz teszi, és idővel elmúlik, vagy talán nem talál munkát. De nem ez történt. A félelme igazi volt, és sajnos nem tűnt el.
Amikor csatlakozott a Halálfalókhoz még ártatlan volt. Valaki bátorította, hogy nézze meg, miről szól ez az egész. Így is tett. Nem tudta, mikor először elment egy találkozóra, hogy ott fog ragadni. Az első összejövetelen még nem történt semmi rossz, csak beszéltek a különös nézeteikről, és ideáikról. Csak miután ténylegesen csatlakozott, azután látta meg az igazi borzalmakat.
Sajnos, ha egyszer ott voltál, nincs többé kiút.
Voldemort megfenyegette, ha Dumbledore-hoz fordul segítségért, vagy akárkinek is megemlíti, addig fogja kínozni, amíg saját maga nem könyörög a halálért. A gyávasága miatt hatásosan el lehetett hallgattatni.
És a dolgok ugyanígy követték egymást, egyre tovább és tovább, egészen addig, amíg nem lett belőle az, aki most.
Csak ringatta az apróságot, a csöppnyi életet a karjában. Potterék elhagyatott nappalijának díványán ülve. Csak hintázott előre hátra, kifejezéstelen arccal bámulta a gyermeket a kezében. Az butuskán mosolygott fel rá, apró kezeivel az arca felé nyúlt.
- Fééfaa báii - a fiú, aki a Harry Potter nevet kapta, vidáman gőgicsélt. Nemrégiben kezdett el beszélni. Az első a „Papa” utána a „Mama” és fokozatosan haladt végig a Tekergőkön. A „Hósáp” „Tappacs” és „Fééfa” szavak mára már előkelő helyet foglaltak el a szókincsében és szemlátomást alig várta hogy megmutassa tudását.
Sajnos ez semmit sem javított a férfi kedvén. A hangra, ahogyan a kis Harry kimondta a becenevét, Peter „Féregfark” Pettigrew sírni kezdett. Nem hisztérikus sírás, vagy keserves zokogás volt ez. A könnyek pusztán végigcsorbultak az orcáján.
- Igen, így van – motyogta – Én vagyok a te semmirekellő bácsikád.
Sokáig csak ült ott csendben ringatva a gyermeket. Harry is, rá nem jellemzően csendben maradt, megérezve az idősebb férfi szomorúságát. Végül Peter törte meg a csendet.
- Tudod, jobb is így. – szabaddá tette egyik kezét, hogy letörölje a könnyeket. – Te soha nem fogsz felnőni, és nem tapasztalod meg, milyen kegyetlen is lehet az élet. Csak a boldog gyermekkorodra fog emlékezni. Nem ismered meg mi jó, vagy rossz. Csak az ártatlanságot és az örömöt. – egy szusszanás törte meg a beszédet – Majd a szüleiddel leszel a túlvilágon és mindannyian boldogan fogtok élni. Szép nagy fák is lesznek ott, igen… és sok sok cukor. És valószínűleg majd járni és beszélni is tudsz, ha oda kerülsz. Nem lenne jó beszélgetni a szüleiddel? Mindannyian boldogak lesztek ott. A halál nem lehet olyan rossz, mint ahogy mondják, ugye?
A kisbaba csak értetlenül bámult Peterre. Az pedig zavartan motyogni kezdett
- Légy szíves ne nézz így rám! Nincs más választásom! Én... én nem vagyok felkészülve rá, hogy elmenjek a túlvilágra. Én félek. Mért nem tudod megérteni? Félek! Egyszer felnősz, és rájössz milyen szörnyű is az élet…. de az egyetlen baj az, hogy majd rettegni fogsz attól, hogy saját kezűleg végezz magaddal. A túlvilág gyönyörű, de nem hiszem, hogy van ott hely az olyanok számára is, mint én…
Egy női hang zavarta meg. Lily volt
- Peter? Peter, mi a baj? –ekkor átfutott a férfi agyán, hogy talán hallotta, amiket az előbb mondott. De nem így volt – Peter, miért sírsz?
- Mert olyan gyönyörű. Nagyon szerencsések vagytok Jamessel. Kíváncsi lennék rá lesz-e nekem valaha is gyerekem.
Lily megértően rámosolygott. Tudta, hogy a barátja nem egészen népszerű a nők körében.
- Biztos vagyok benne, hogy egyszer szép családod lesz. De addig is, mi mindig itt vagyunk neked. Itt mindig szívesen látunk!
- Köszönöm… köszönöm szépen – mosolygott vissza a férfi- De most mennem kell. Kérlek köszönj el Jamestől a nevemben…
Visszaadta Harryt az anyjának, és búcsút intett. Lily és a kisfiú visszaintegettek, és Peter kilépett az ajtón.
Ez volt a legutolsó alkalom, amikor látta a barátait, Jameset és Lilyt. Viszont a fiukat újra látta. Sok sok évvel később, és jóval azután, hogy emberi természetének utolsó morzsáját is elvesztette. De mégis, mikor a patkány meglátta Harryt, már tudta, hogy szörnyű hibát követett el; az élet gyönyörű is lehet… de ő volt az, aki nyomorúságossá tette ezt a fiúnak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
