Furcsán kihalt idebent minden. De persze, miért volna más? A vizsgáknak vége, odakint hőség és bódító virágillat. Ki sem kell lépnem a kastélyból, elég egy pillantást vetnem a tóra, s környékére, és el tudom képzelni, milyen lehet kint. Mégis, eszem ágában sincs csatlakozni a többiekhez. A tömegben még inkább érezni ezt az ürességet.

Sóhajtva felkecmergek az ablakpárkányra. Elhelyezkedem, és lenézek a nyüzsgő, boldog, szabad diákokra. Szabadok… vajon milyen lehet érezni? Nem tudhatom, és vágynom rá sem érdemes. Hiszen nem kaphatnám meg azt a boldogságot, amire lelkem egy rejtett, eltemetett zugában vágyom.

Innen, a második emeletről tisztán látom őket. James és Lily… az iskola álompárja, mondhatni. Lám, nem is olyan rég Lily még bizonygatta, hogy Potter lenne az utolsó, akire gondolna, mint férfira. Ennyit érnek hát a szavak. Egymás karjaiban, szerelmesen, szabadon…

Egy kicsit arrébb több lány egy fiú köré tömörülnek. Csak a bozontos, sötét üstökét látom az illetőnek,mégis azonnal párosítom a hozzá tartozó, jóvágású arcot, kék szemet. Sirius már hozzászokott ahhoz, ahogyan hozzá viszonyulnak a lányok. Aranyvérű, jóképű, izmos, és a tanulmányi eredménye is egész jó. Mi másra vágyhat egy lány…

Elhúzom szám, s közben tekintetem tovább siklik. Végig a zöldellő füvön, egészen egy padig. A meggyötört Remus ül egy vaskos kötet társaságában. Együttérző, szolid mosolyra húzódik ajkam, de a mozdulat közben meg is fagy. Egy kék-barna hajú hugrabugos lány huppan le mellé, a padra. Remus leteszi a könyvet, felfedezve a jobb társaságot, s teljes figyelmét Lucindának szenteli.

Utolsó pillantást vetve barátaimra eltűnődöm, vajon észreveszik-e hiányom. És egyáltalán, ha nem látnának többé, eszükbe jutna-e, hogy hajdanán létezett egy naiv gyermek, aki felnézett rájuk? Nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy az a gyermek a múlté. Már régen nem koslatok úgy utánuk, rég alábbhagyott rajongásom. Hiszen meg tudom magam védeni. Nekik nincs szükségük rám. Nekem nincs rájuk. Visszagonolok az eltelt hét évre. A szenvedésekre, a csínyekre, boldog, és gondterhelt pillanatokra. Majd egy kérdés nehezedik elmémre, elnyomva minden egyéb gondolatom, míg meg nem válaszolom magamnak. A kérdés: megérte? Nem. Elvakított a büszkeség, hogy ilyen barátaim vannak, és nem láttam át a hamis boldogság kellemes ködfüggönyén. Már késő, már nem lesz saját, igazi gyerekkorom. Tudni kell lemondani.

És én megtanultam. Akaratlanul, észre sem vettem. Fel sem tűnt jó ideig, mennyi mindentől fosztott meg az élet. Azt gondoltam, ez így rendjén van. Csak most látom, most mar belém legváratlanabb helyzetekben maga a felismerés: senki vagy. Egy senkiből lehet valaki? 17 év nem-létből hogy lehetne egyszerre életet kovácsolni? Jó volna lázadozni. Dacosan a sors szemébe mondani, hogy nem hagyom magam. Harcolni a jelenben egy jövőért, amit a múlt nem adhat meg. Ám a néha felizzó parázs hamar hamuvá válik, és ittmarad az űr.

Elfordulok az ablaktól, a lebukó nap aranysugarai elől egy sötétebb folyosóra menekülök. Ne süssön rám a nap, ne melegítse a bőröm. Felesleges. Hiszen odabent a jégvilágot az sem olvaszthatná fel, ha egy krematóriumba lépnék. A bőröm elégne, de mégis fáznék. Zsebre teszem jéghideg kezeim, és lefelé lépdelek egy kopott kőlépcsősoron. Megállok az egyik saroknál, nekitámaszkodom a mohás, nyirkos falnak. Lassan a nyakkendőmhöz nyúlok, és kilazítom, ingem felső gombját is kigombolom. A tehetetlenség, és annak felismerése cikázik ereimben. Mintha a szívem fásult dobogása minden egyes ütemnél azt súgná: soha… Lehet, hogy kezedek megőrülni. Csendben, szolidan, minden feltűnést kerülve. Pont úgy, ahogy eddig éltem, és ezentúl is fogok. Valószínűleg.

Lecsúszok a fal mentén, szememet behunyva. Leülök, továbbra is a falhozvetve összekulcsolom kezem a felhúzott térdemen. Elüldögélnék így a örökkévalóságig is. Egyedül, a csendben.

Talársuhogás és cipő sarkának kopogása. Felpattan szemem, elengedem térdem, és körülnézek. A zajt okozó lány megtorpan, amint megpillant. A gyér megvilágításnál hunyorgom egy kicsit, fókuszálok, szemügyre veszem őt. Fekete, hullámos haj, szögletes szemüvegkeret.

-         Lumos! – csendül fel a hangja, és a kezében tartott pálca végén felgyúl az apró fény. Arcát kékes derengésbe vonja a lángocska. Amint felismerem őt, gyomrom görcsbe rándul, és nem tudok megszólalni

Közelebb lép, fürkészve néz rám smaragd szemeivel. Furcsa érzés jár át hirtelenjében. Egy érzés… Lényem mintha kettévált volna, egyik felem hátrébhúzódna, beolvadna a hideg kőfalakba előle, a másik részem magához ölelné, és nem engedné el többé ezt az érzetet.

-         Szia. Minden rendben? – kérdezi puha, érdeklődő hangon. Ez előtt csupán anyám szólt hozzám így, s talán néha Remus. Azzal a különbséggel, hogy akkor tudtam válaszolni. Most nyílik a szám, de nem tudok semmit sem mondani. S ő türlmesen vár. Rám. Zavarba jövök a belőle áradó, megfogalmazhatatlan valamitől. Végül, nem tudom, hogyan s miképp, de sikerül válaszolnom.

-         Szia… i-igen, azt hiszem. – mondom cseppet sem meggyőzően. Neki is feltűnik. Finoman ívelt szemöldökét felvonva tekint rám.

-         Az nem így néz ki szerintem. – dönti oldalra fejét, továbbra is engem pásztázva.

-         Na jó. Nincs rendben. De nem hiszem, hogy ez pont téged érdekelne. – tekintetem a mardekáros jelvényre siklik. - Egyébként sem ismerjük egymást.

Hazudok. Félig. Látásból nagyon is jól ismerem őt, túlságosan is jól. Viszont ő engem… kötve hiszem.

-         A nevem Kassandra Little. – nyújtja felém finom, világos kezét. Én ösztönösen elfogadom, és felé nyúlok. Kezet fogunk. A bőre kellemesen langyos, átfut rajtam a gondolat: kár, hogy el kell engednem.

-         Peter Pettigrew. – mutatkozom be, aprót biccentve. Igyekszem elrejteni azt, hogy mennyire lenyűgöz lénye. Egyszerre engedjük el a másikat.

-         Van ott még hely? – kérdezi egy halvány mosollyal a mellettem levő falszakaszra mutatva. Belső késztetéssel bólintok, miközben levetem a talárom, hogy leterítsem.

-         Persze. – bólintok végezvén a művelettel.

-         Milyen lovagias. – mondja meglepett-elismerően. Érzem, hogy pír fut át arcomon.

-         Tehát? – tekint rám várakozón.

-         Tehát mi?

-         Mi visz téged arra, hogy itt ücsörögj egyes egyedül, az egyik legeldugottabb folyosón, mikor mindenki más odakint pihen? Hol vannak a barátaid?

-         Nincsenek barátaim. – nézek el magam elé.

-         Valóban? Pedig eddig nem úgy tűnt.

-         Nekem is… - suttogom halkan magam elé, majd terelni igyekszem a szót. - Én is joggal kérdezhetném tőled, hogy mit keresel idelent. Pont itt.

-         Nem tudom. – von vállat, de ahogy elmerengő arcára nézek, ezt nem tartom valóságot fedő kijelentésnek. Nem firtatom tovább. Elvégre, mi közöm hozzá?

-         Csalódottnak tűnsz. – jegyzi meg egy kis szünet után. Szemébe nézek, mit meg is bánok. Ismét az a bizarr érzés.

-         Csupán mérlegeltem dolgokat. És a végén nem éppen szívderítő eredményre jutottam.

-         Ó.

Ismételten csend. Hosszú, megnyugtató csend. Amit a végén - magam sem értem, mi okból -, én török meg.

-         Érezted már úgy, hogy nincs értelme… értelme valaminek, amit nagyon sokáig csináltál?

-         Párszor. Te talán ezt érzed?

-         Igen. Most, így a tanév végén,  a hét év végén ébredtem rá arra, hogy egész eddigi életem hiába volt, a gyerekkorom hamis, a barátságnak vélt érzés valójában nem is barátság. – hangom keserűen cseng, és ő érdeklődve hallgatja, ahogy kiöntöm neki minden nyomasztó gondolatom.

Igaz érdeklődés és törődés sugárzik a lényéből. Nem értem, miért vagyok képes nyíltan beszélni olyan dolgokról, egy szinte idegennek, amelyeket még magamnak sem vallottam be. És miért érzem úgy, hogy nála minden kiejtett szavam, biztonságban, és titokban marad. Aztán ennyi. Nincsen több gondolat, teher. Furcsán megkönnyebbülten tekintek magam elé.

-         Nem kéne így vélekedned. Az eltelt idő, és minden ami veled megesett, a múltad: a tiéd. És te vagy. Nem tagadhatod meg, ettől lettél olyanná, amilyen most vagy. Hiszen most is vagy valamilyen. – mondja velem szemben térdelve.

-         Attól még egyedül vagyok… - sóhajtom.

Ő megrázza fejét, közelebb hajol hozzám, arca csak pár centiméterre van az enyémtől. A szívverésem kihagy egy ütemet. És aztán a centiméterek egyre csak csökkennek, mígnem elfogynak ajkaink között. S én behunyt szemmel, ködös tudattal hagyom, hogy a puha, piros ajkak gyengéden öszeforrjanak az enyémekkel. S sajgó, háborgó lélekkel hagyom elszakadni is. Nem nyitom ki szemem, nem akarom, hogy felébredjek. Érzem forró leheletét, ahogyan a fülemhez hajol.

-         Sosem vagy egyedül. – súgja.

Talár suhogás, cipők koppanása. Egy tűzvihar a lélekben… egy falat sajt a patkánynak…