|
Az egy, aki hisz benne
Kassandra Nancy Little 2005.02.20. 18:09
 Megszállt valami 14.-én... bár nem vagyok az a nyáladzós ember de már régóta terveztem hogy írok egy ilyet.
Korhatár nincs. De kérlek benneteket elfogulatlanul olvassátok.
Az egy, aki hisz benne
//Megszállt valami 14.-én... bár nem vagyok az a nyáladzós ember de már régóta terveztem hogy írok egy ilyet.
Megint megköszönöm Bellának, aki a legszebb bókot adta, amit egy magamfajta kezdő "író"
kaphat:
"Bellatrix:
Néha egészen megsajnálom Petert
Kassandra:
És ez nekem köszönhető, vagy amúgy?
Bellatrix :
Neked
Bellatrix:
Amúgy azt tenném, mint a többiek
Bellatrix:
Ügyet sem vetnék rá..."
Ezt az irományomat neki ajánlom, és minden kedves barátomnak, akik képesek elviselni engem és az én furcsa ízlésficamomat...//
Egy szőke fiú botorkált céltalanul a végtelennek tűnő sötét folyosókon. Egyedül akár egy elveszett kiskutya egy kihalt városban. Gazdátlanul és elhagyatottan. Arcán a rá jellemző örökös tanácstalanság helyett azonban más látszott. Arcizmai megfeszültek, szeme a semmibe révedt. Lábait monoton mód rakta egymás elé és tudatalattijába az évek során mélyen bevésődött útvonalon igyekezett klubhelysége felé.
Február volt. A kastély legbelső folyosóján haladva a fiú nem láthatta a szürkés felhők mögé bújó holdat, ahogy az néha-néha megengedte, hogy a kastély mord falai megfürdőzzenek ezüstös fényében. De a hiú holdkorong egy-egy tündöklése után azonban hosszú percekre fosztotta meg a tájat nemes sugarától. A derengés eltűnt, a színek megfakultak.
Kusza emlékképek tépték a fiú elméjét ezernyi darabra. Ezek az élmények mindig az év egyazon napján férkőztek be egyszerű gondolatai közé. Ezen a napon. Ahogy a kövérkés fiú a nedves, párától terhes levegőjű folyosón sétált, a múlton töprengett. Azon hogy mi volt ebben a hét évben amit ezek között a falak között töltött... és azon hogy mi lesz jövőre, ugyanígy február 14.-én. Mindig azt gondolta, hogy az emberek lelke a mellkasa közepén van, a szív mellett a tüdő legmélyén a test egyig belső kis köbcentiméterében. Ott lakozik minden ami tudatossá teszi a személyt, emberré a létezőt, érző lénnyé az állatot. És most a fiúnak ez az apró kis pont, ott benn, teste mélyének börtönében; Sajgott. Nem az emlékektől, hanem inkább azoknak a hiányától. Ráeszmélt végre: Valami hiányzik. Ennyi idő kellett neki ahhoz hogy rájöjjön. Hét hosszú itt töltött éve során nem tudta mi törheti le jókedve legkisebb hajtását is. Hét év alatt nem értette, mért viszolyog annyira az egész februártól. De most tudatába, akár a lassan ható méreg szivárgott be a felismerés. Egyedül van. Egyedül, mint a pusztai viharban lengedező fa, változtathatatlanul belegyökerezve a sivár talajba.
Külső szemlélőknek nem tűnhetett fel ez a lelkét sorvasztó érzés. Mások azt látták, hogy az iskola legnépszerűbb baráti körében mozog. Azt látták, hogy három erős, jóképű, határozott fiú fogadta őt a kegyeibe, és nem győztek rajta csodálkozni és irigykedni rajta. Nem három, négy tekergő volt, és lesz is mindörökre.
A kopott lépcsőfokok halkan recsegtek az egyencipő talpa alatt. A fiú ajka némán formálta a szavakat ahogy a lépcsőre lépett… 20…21… a megszokásai rabja volt, de az örökös körmozgás megszűnni látszik. Nem akart többé társai árnyékában élni. Nem akart többé ő lenne „az a negyedik”. Neki is volt teste, lelke, érzései, személyisége, bármilye ami másik három társában volt. Vágyott a társaságra, a barátokra, az elismerésre, a mély beszélgetésekre, arra, hogy valaki észrevegye, hogy a világon van. Egyszerű, logikus, emberi érzések egy serdülő fiúban. Vágyai pedig ebben a percben szinte buta tündérmeséknek tűntek. Nem ismerte senki őt, hiába hitték sokan.
- Bálint napja – rekedtes hangjára a kép keretére hajtott fejű dáma fellendült és bebocsátotta a fiút a helységbe.
A szoba piros színű drapériái egy pillanatra kellemes melegséget csempésztek tanakodó szívébe, de amilyen gyorsan megszállta, olyan gyorsan illant el a rózsaillatú érzet. A hely, amit mindeddig otthonának tekintett, most nem volt más, mint formaságok tömkelege, üres giccs. A kandalló előtt lebegő krepp papír szívecskék számára abban a percben éppolyan hidegek voltak, mint az imént a folyosó sötét, piszkos gránitkövei.
És mégis, mégis, húzta valami afelé a csalóka kandalló felé. A vörös lángnyelvek mintha hívogatták volna, és hallhatatlan szavaik mintha megnyugvással kecsegtették volna a nyughatatlan elmét. Engedett a csalfa nyugalom illúziójának és abban a percben roskatag tenyerét a kandallópárkánynak támasztotta. A lángok közé bámult és valóban: a tűz absztrakt fényalakjai olyan forró táncot jártak előtte hogy minden figyelmét lekötötték. Narancsszín lovak futnak szabadon a prérin, egy méltóságteljes, vörös sólyom száll az égen, lángnyelvként ugró delfinek suhannak a végtelen óceánban, két szerelmes öleli egymást a tűz-erdő rejtekében...
Elnézte volna órákig, napokig is ezt a változatos elemi játékát a tűznek, de mikor a narancsos látomás izzó vörösbe fordult, vállán egy idegen kéz érintését érezte.
Ígyhát elszakította tekintetét a nyugtató nyelvektől, és az idegen felé fordult. A fényességtől még most is káprázó szeme azonban egy ismerős alakot vélt felfedezni
-Mi a baj Peter? – a smaragdszín szempár őszinte érdeklődést tükrözött, mélyében a zöldben tündöklő tavaszi erdőkön túl pedig egy a fiú számára még ismeretlen érzést vélt felfedezni. A lány még mindig vállán nyugtatta a kezét
- Gondolkodtam –válaszollaa amaz és ökölbe szorított kézzel próbálta leplezni karja remegését. A lány dallamos hangján keresztül lassan hallotta a szavakat
- A gondolatok nem ártanak. De te nem vagy jól. -felelte
- A gondolatok néha jobban fájnak, mint a sebek
- A test sebei?
- A lélekéi. Ha van egyáltalán olyan.
- Van, ha te hiszel benne.
- Hiszek.
- És akkor mi a gond?
- Hogy más nem tudja.
- Hogy van lelked?
- Azt.
- Én hiszem.
- Te vagy az egyetlen.
- És ez nem elég neked?
Kérdő tekintet és egy őszinte szempár.
- De... Elég...
És az egyetlen, aki megértette azt az alacsony, szőke, kék szemű fiút most maradandó nyugalmat hozott érzései közé. Csókja olyan lágy volt, mint a tavaszi szellő, amely elfújja a februári, hideg levegőt a völgyből, hogy nyomában végre megjelenjenek az év első virágai. A pillanat varázsa ezután örökre megmaradt a fiú emlékezetében. Emlékezett rá minden pillanatában. Akkor is, amikor egy másik, komolyabb gond nyomta gyenge, áruló lelkét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
